Van az úgy, hogy az embert csalódások sora éri, de akad olyan megpróbáltatás, mely térdre kényszeríti, mely teljesen megbénítja. Amikor szíven szúrják, nyilvánosan megalázzák azok, akikre vakon bízta volna életét, az ember sokáig ott fetreng az út porában, és annyi ereje sincs, hogy az ég felé emelje tekintetét, hogy nyögve sírja ki istenének szíve panaszát. Abban reménykedik, hogy az idő múlása elfedi majd a fájdalom vágta sebét, és így enyhülni fog kegyetlen kínja, de balga az ember, mert nem tudja, hogy nem akkor lesz túl a megpróbáltatásokon, ha sikerül elvetélni, kiátkozni magából múltját és vele együtt az emlékeit, hanem akkor, amikor már együtt tud élni velük.
Van az úgy, hogy az ember életét átjárja a boldogság, az öröm, a beteljesülés, majd valami oknál fogva rosszabbra fordul a sorsa és elmarad a boldogság, elmarad az öröm, és a beteljesülés is. A helyén csak kín és szívszaggató fájdalom marad. Olyankor az ember, általában rábízza fájdalmát a múló időre, remélve, hogy az csodát tesz, az majd gyógyít. De én… én nem akarom. Ha netán azt venném észre, hogy a seb gyógyulni kezd, ha már látom, hogy heg képződik rajta, elkaparom, hogy újra vérezzen, kínozzon, fájjon. Mert míg a seb fáj, míg sajog, míg érzem, hogy ott van, bizonyosságot nyer az, hogy az a boldogság, az öröm, a beteljesülés mi előtte volt, az valóság volt, nem csak egy álom.
Van az úgy, hogy a gyerek kérdez a világ dolgairól, és talán, mert kímélni akarjuk őt, vagy ki tudja mi oknál fogva, nem az igazat tárjuk elé. Aztán a gyerek felnő, de még mindig eláraszt minket kérdéseivel. Nyomasztóan hatnak ránk, még most sem akarjuk feltárni neki az igazságot. Nem akarjuk, hogy az igazság megsértse a lelkivilágát, hiszen, neki még oly törékeny, még annyira éretlen a lélekszövete…az igazságot elássuk mélyen a szívünkben, nem beszélünk róla. Aztán egy nap, amikor megcsap minket a halál szele, amikor „elmenni” készülünk, betegágyunkhoz hívjuk a már régen felnőtt gyereket, és elé tárjuk azokat a válaszokat, melyek évtizedekig rejtve voltak őelőtte. Abban a pillanatban, amikor már nem hazudunk neki tovább, abban a pillanatban megszűnik többé gyereknek lenni.
Van az úgy, hogy az ember valaki más bőrébe bújik, és annak helyébe képzeli magát. Próbálja átérezni, átélni annak a másiknak a szívével az életet, vagy egy-egy élethelyzetet.
Most én egy kis kutyakölyöknek érzem magam, kit a gazdija nem tud gondozni, és kiteszi egy erdőszélén. Nem öli meg, hiszen sajnálja a kis csöppség életét, de teljesen magára hagyja. Szíve mélyén talán abban reménykedik, hogy a kutyakölyök túléli, majd valaki megsajnálja, majd valaki hazaviszi. Még marad egy kis ideig mellette, könnyfátyolos szemmel simogatja a csöppség bundáját, szinte megállás nélkül azt suttogja, már-már saját maga megnyugtatására, hogy higgye el, jobb lesz így neki…
Át tudom érezni, át tudom élni azt az elhagyatottságot. És azt megérteni is képes vagyok. Kutyakölyökként, odasimulok gazdimhoz, ahhoz a gazdimhoz, aki magamra készül hagyni…fürkészem a tekintetét, tudtára adom, hogy nem haragszom rá, nyalogatom az engem simogató kezét…majd figyelem távolodó lépteit, nézem Őt, majd rettegve nézem a mögöttem húzódó félelmetes erdőt, és akkor, abban a pillanatban félni kezdek. Mint még soha ezelőtt…
Hírek
- új!2010-07-28 10:29:48
1. új menü került fel: van az úgy... gondolatok
2. új versek képekkel
- Új fotók2010-07-20 16:10:21
A képgalériába új fotók érkeztek. Nézd meg a természetfotókat!
Sajnos a tárhely betelt, de a http://h-krisztina.fotoalbum.hu oldalon több fotót is találsz.
Szavazás